Egyetlen hang

Annyi érzelem kavarog bennem… kezelhetetlen. Bár szabadjára engedhetném őket… akkor nem feszítenének ennyire.

Bennrekednek a szavak… leírom és kitörlöm őket, mert nem találom a megfelelőt. Közben szól a dal a fejben…

”A vágyak sorban állnak…”

Ó, bárcsak…

 

Vissza kell rángatnom magam, mert messze járok. Leülök rajzolni. Működik, mert pár órán át elcsendesül az elme - és legfőképp a szív - és a vonalakra figyel. Itt egy kis árnyék, ott egy kis fény… ahogy a valóságban is… (ha van olyan). Árnyék és fény. Elhúzódom az árnyéktól és nyújtózóm…

...de hiába...

...nem érem el…

…kell még valami…

…valaki…

…aki kikötözi a szárnyakat…

…aki összeolvasztja a Hét Parancsszót egyetlen hanggá…

„…megint elmúlt egy nap, nélküled…”