Útravaló

Egyik korábbi bejegyzésemben a tanár-hőseimet emlegettem. Randy Pausch akkor kimaradt, külön bejegyzést szántam neki (úgy mint a FloWriter-en).

Régebben, talán az általános iskolás évekig is visszanyúlik, az egyik álmom az volt, hogy Amerikában járok egyetemre. Az amerikai filmeket nézve ugyanis kialakult bennem egy kép a kinti iskolákról és oktatásról. Ott mindig közös projektek vannak, együttdolgozás, vidámság, inspiráló tanárok, akik megkövetelik ugyan a teljesítményt, de korrekt és építő visszajelzést adnak így segítve a fejlődést és erősítve az egészséges önbizalmat. Művészeti szakkör, tánc, sport, színjátszás, korlátlan lehetőségek. Az ottani iskola sokkal szórakoztatóbbnak (szórakOKtatóbbnak) tűnt.

Aztán jött a filmekben az a rész, mikor a diákok kemény munka és kitartás árán, a tanárok támogatásával eljutottak az ünnepélyes diplomaosztásig. Na, itt megint beindult a fejbéli vetítőgép, és elképzeltem miként élem majd ezt meg én is ha odajutok: talárban, a kis satyekot dobálva, büszke szempárokkal körülvéve, eufóriában, mindenkit ölelgetve. Elképzeltem, ahogy én is büszkén és felszabadultan lóbálom az oklevelem, miközben szól a zene és mindenki csak rám figyel, aztán jön a kedvenc tanár, professzor és megkapjuk az útravalót, a beszédet, melytől mindenkinek eláll a szava, és melyre mindannyian emlékezni fogunk az idők végezetéig.

Furcsa fricska, hogy jártam ugyan egyetemre kint, a várt útravaló(ka)t utólag találtam meg itthon, a neten kutakodva. Az egyik ezek közül Randy Pausch útravalója a Carnegie Mellon University diákjainak:

 

 

Randy Pausch személyisége és munkássága nagy hatással volt rám. Leghíresebb előadása „Az utolsó tanítás” (The Last Lecture) címmel jelent meg könyv és film formájában. Az előadás 76 perces, humorral tarkított, megindító, ténylegesen inspiráló és számvetésre késztető tanítás. Kihagyhatatlan… Íme:

(Magyar felirat sajnos még nem elérhető.)