Vajon hol vannak a határok? Hol van a régi vége és honnantól kezdődik az új? Van kezdet és van vég? Van régi és van új? Egyébként is, mennyit szabad mutatni? Kell –e egyáltalán mutatni bármit is? Aki akarja, úgyis megnézi. Végigjárja a termeket és elidőz a képek felett…”Hmmm, ez tetszik, ez érdekes…ezt nem értem, ez vajon miért született?” …
Csapongó gondolattöredékek. Szótenger. Tudatfolyam.
Az egyik legkedvesebb barátnőmmel arról beszélgettünk a minap, hogy mi a jobb, őszintének és nyitottnak maradni kockáztatva a sérülést és felvállalni a megoldásra váró konfliktusokat, vagy álarcot húzni és megjátszani magunkat a (színlelt!) békesség és boldogság érdekében? Megéri erőt fektetni abba, hogy megláttassuk másokkal, amit szinte senki nem lát – csak a legközelebbiek – vagy bújjunk bele a ránk osztott szerepbe? Vegyük fel a kabátot, amit a kezünkbe nyom a kellékes? Utána beülhetünk a sminkbe, aztán még bodornak egyet a frizurán és megszületett a karakter. Pont olyan, amilyennek elvárják.
Nem a hibáink ellenére, hanem a hibáinkkal együtt kell, hogy szeressen, aki szeret. Régi klisé. Igaz klisé. Minden emberi kapcsolat bonyodalmakkal teli és elképesztően komplex. Család, barátok, szerelmek. Ha azonban a komplexitás csomóit kibogozzuk együtt, EGYÜTT, akkor annyira hihetetlenül egyszerűvé válik. Letisztul.
Van ilyen.
Azt mondják.
És én elhiszem.
Sok mindenről beszélgettünk. És sok egyéb is kavarog bennem. Tudom, követhetetlen...
„Zajlik a sok kis játszma…”
Összefoltozott gondolatok, szétesett mondatok, árván maradt, meggörbült felkiáltójel. Képek, érzések, gondolatok. Vetítőterem. Ahol egymás után hihetetlen sebességgel forognak a tekercsek, a filmek összevágva, összegabalyodva, érthetetlen kuszaságban keringenek a vászon körül. Körbenézek a moziban… vajon más is azt látja, amit én? De ők nyugodtnak tűnnek. Vagy épp ingerültnek. Az egyik például alszik. A másik dühöng. Az ott félve siránkozik. Az a másik boldog örömtáncot lejt. Az ott hátrébb meghatódott. És az ott középen… ő imádkozik. Egy moziban ülünk, de mindenki a saját filmjét nézi.
És ha beszélnék a mozigépésszel…? Ha „rendes” mozivá alakítjuk a helyet, meghirdetjük a filmet és az ül be aki az egyetlen meghirdetett filmet akarja látni? Vajon akkor egy filmet nézne mindenki?
És vajon: ha mellém ül valaki, belenézünk és belelátunk majd egymás filmjébe? Esetleg onnantól új film indul?
…meggörbült felkiáltójel…
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Nagyon értékes gondolatok, örök kérdések... bár tudom, nem válaszra vársz, csak tovább gondolom veled, mert az írásaidat olvasva, megállok egy percre, vagy visszajövök később..., újra meg újra, és írnék valami okosat, de valahogy nincsenek szavaim, csak csendben olvaslak, de szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok, mert jó itt, mert kell. Ahogy az álarc is, az is kell. Időnként meg el kell dobni, az is kell. Azt hiszem egyben nem látja senki a teljes filmünket, csak a rá vonatkozó jeleneteket, mert a saját film a mienk, csakis a sajátunk.
Megjegyzés küldése