Lyuk a falban - a befalazott számítógép

A TEDxDanubia Cafe-n beszélgettem egyik TED fordító ’kollégámmal’, aki megkért hogy lektoráljam legutóbbi fordítását. Örömmel megtettem. Ez is egyike azon TED előadásoknak, melyet minden gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembernek és szülőnek látnia kellene.

Sugata Mitra egy oktatással foglalkozó, indiai származású tudós, aki olyan kísérletek sorozatát végezte el Újdelhitől a Dél-afrikai Köztársaságon keresztül Olaszországig, amelyben saját maguk felügyelte internethozzáférést adott gyerekeknek. Egy-egy eldugott falu központi helyén a falba süllyesztett egy szélessávú internetkapcsolattal ellátott számítógépet, és otthagyta. Rejtett kamerával figyelték, ahogy a gyerekek felfedezik és működésre bírják ezt a furcsa lyukat a falon. A tudós két hónap múlva visszatért, és az eredmények melyek fogadták megdöbbentőek és zavarbaejtőek voltak. Minden képzeletet felülmúltak, és megváltoztathatják az oktatásról, tanításról eddig világszerte vallottakat...

(Magyar felirat a ’view subtitles’ alatt kiválasztható.)

TEDxDanubia Cafe

Jó kis péntek délutáni program volt ez a Planetáriumban. A második TEDxDanubia rendezvény. Az elsőhöz képest sokkal pörgősebb, összefogottabb, rendezettebb előadássorozat volt a mostani. Jól sikerült. A díszlet külön kedvenc volt, a színpad fehér háttere – ami itt a fotón drága, polírozott designer díszletnek látszik - WC papír gurigákból épült, és megvilágítva nagyon hatásos volt.

Ha pedig röviden áttérek a tartalomra, kiemelkedő felütés volt Simon Cohen, az etikus média és a Global Tolerance megalapítója „Mi jobb a tökéletesnél?” című előadása. Lendületes, szórakoztató, tanulságos. Elgondolkodtató. Mivel még vágás és fordítás alatt vannak az anyagok, egyelőre nem tudom feltenni egyiket sem, de hamarosan látható lesz egy-két olyan darab, mely különösen tetszett. Addig azonban a Figyelőnet cikkéből kiderül Simon gondolkodásmódja, filozófiája és céljai. Vázlatosan legalábbis. Szívből ajánlom :)

A fénybe nézz

A Főhős megint betalált… egyenesen a lélekbe csatlakozott.

Erősen villog a  't ö l t é s'  felirat…

"...nincs is más, csak egyetlen dal

amit mindenhová hordasz magaddal..."

Türelemjáték

Már rég megtanulhattam volna, hiszen annyiszor hallottam már a szabályokat… Igaz, mindig másképp hangoztak és más irányból jöttek. Átíródtak, felülbírálódtak, törlődtek. Hogy lehet az alakjukat folyton változtató szabályokat követni? Sokszor fedezek fel ma is egymással ellentétes pontokat… és fordulok tanácstalanul az ég felé…

Újra és újra megpróbálom. Betartani a kimondott és kimondatlan szabályokat: csak akkor felelj, ha kérdeznek, csak annyit mutass, amennyit feltétlenül kell… Mégis folyton azon kapom magam, hogy hátulról rákoppintanak a fejemre. Mintha általánosban lennék: ’már megint nem tanultál fiam, hát még mindig nem érted?!’

Elbizonytalanodom.

Be kell csomagolnom a szavakat. Hogy nehogy idő előtt leleplezzék a művész legféltettebb művét, hogy nehogy lecsupaszítsák a szobrot, melyet a művész titkos műhelyében farag éppen tízezer éve, amióta vár…

Egyszer közel került a leleplezéshez, egyszer pedig elhitte hogy közel kerülhet hozzá, csak pillanatok kérdése… A mű azonban még mindig érintetlen. Látatlan. És életre kelni kész...

’Várj, csak várj! Ne kapkodj! Uralkodj magadon! Fogd vissza a vágtára éhes lovakat…!’

Könnyen kiadható, nehezen teljesíthető parancs. Vajon honnan jön? És vajon miért ilyen nehéz betartani?

Megfejthetetlen türelemjáték.

 

„…MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye…”

Csapongó szótenger, meggörbült felkiáltójel

Vajon hol vannak a határok? Hol van a régi vége és honnantól kezdődik az új? Van kezdet és van vég? Van régi és van új? Egyébként is, mennyit szabad mutatni? Kell –e egyáltalán mutatni bármit is? Aki akarja, úgyis megnézi. Végigjárja a termeket és elidőz a képek felett…”Hmmm, ez tetszik, ez érdekes…ezt nem értem, ez vajon miért született?” …

Csapongó gondolattöredékek. Szótenger. Tudatfolyam.

Az egyik legkedvesebb barátnőmmel arról beszélgettünk a minap, hogy mi a jobb, őszintének és nyitottnak maradni kockáztatva a sérülést és felvállalni a megoldásra váró konfliktusokat, vagy álarcot húzni és megjátszani magunkat a (színlelt!) békesség és boldogság érdekében? Megéri erőt fektetni abba, hogy megláttassuk másokkal, amit szinte senki nem lát – csak a legközelebbiek – vagy bújjunk bele a ránk osztott szerepbe? Vegyük fel a kabátot, amit a kezünkbe nyom a kellékes? Utána beülhetünk a sminkbe, aztán még bodornak egyet a frizurán és megszületett a karakter. Pont olyan, amilyennek elvárják.

Nem a hibáink ellenére, hanem a hibáinkkal együtt kell, hogy szeressen, aki szeret. Régi klisé. Igaz klisé. Minden emberi kapcsolat bonyodalmakkal teli és elképesztően komplex. Család, barátok, szerelmek. Ha azonban a komplexitás csomóit kibogozzuk együtt, EGYÜTT, akkor annyira hihetetlenül egyszerűvé válik. Letisztul.

Van ilyen.

Azt mondják.

És én elhiszem.

Sok mindenről beszélgettünk. És sok egyéb is kavarog bennem. Tudom, követhetetlen...

„Zajlik a sok kis játszma…”

Összefoltozott gondolatok, szétesett mondatok, árván maradt, meggörbült felkiáltójel. Képek, érzések, gondolatok. Vetítőterem. Ahol egymás után hihetetlen sebességgel forognak a tekercsek, a filmek összevágva, összegabalyodva, érthetetlen kuszaságban keringenek a vászon körül. Körbenézek a moziban… vajon más is azt látja, amit én? De ők nyugodtnak tűnnek. Vagy épp ingerültnek. Az egyik például alszik. A másik dühöng. Az ott félve siránkozik. Az a másik boldog örömtáncot lejt. Az ott hátrébb meghatódott. És az ott középen… ő imádkozik. Egy moziban ülünk, de mindenki a saját filmjét nézi.

És ha beszélnék a mozigépésszel…? Ha „rendes” mozivá alakítjuk a helyet, meghirdetjük a filmet és az ül be aki az egyetlen meghirdetett filmet akarja látni? Vajon akkor egy filmet nézne mindenki?

És vajon:

ha mellém ül valaki, belenézünk és belelátunk majd egymás filmjébe? Esetleg onnantól új film indul?

…meggörbült felkiáltójel…

Útravaló

Egyik korábbi bejegyzésemben a tanár-hőseimet emlegettem. Randy Pausch akkor kimaradt, külön bejegyzést szántam neki (úgy mint a FloWriter-en).

Régebben, talán az általános iskolás évekig is visszanyúlik, az egyik álmom az volt, hogy Amerikában járok egyetemre. Az amerikai filmeket nézve ugyanis kialakult bennem egy kép a kinti iskolákról és oktatásról. Ott mindig közös projektek vannak, együttdolgozás, vidámság, inspiráló tanárok, akik megkövetelik ugyan a teljesítményt, de korrekt és építő visszajelzést adnak így segítve a fejlődést és erősítve az egészséges önbizalmat. Művészeti szakkör, tánc, sport, színjátszás, korlátlan lehetőségek. Az ottani iskola sokkal szórakoztatóbbnak (szórakOKtatóbbnak) tűnt.

Aztán jött a filmekben az a rész, mikor a diákok kemény munka és kitartás árán, a tanárok támogatásával eljutottak az ünnepélyes diplomaosztásig. Na, itt megint beindult a fejbéli vetítőgép, és elképzeltem miként élem majd ezt meg én is ha odajutok: talárban, a kis satyekot dobálva, büszke szempárokkal körülvéve, eufóriában, mindenkit ölelgetve. Elképzeltem, ahogy én is büszkén és felszabadultan lóbálom az oklevelem, miközben szól a zene és mindenki csak rám figyel, aztán jön a kedvenc tanár, professzor és megkapjuk az útravalót, a beszédet, melytől mindenkinek eláll a szava, és melyre mindannyian emlékezni fogunk az idők végezetéig.

Furcsa fricska, hogy jártam ugyan egyetemre kint, a várt útravaló(ka)t utólag találtam meg itthon, a neten kutakodva. Az egyik ezek közül Randy Pausch útravalója a Carnegie Mellon University diákjainak:

 

 

Randy Pausch személyisége és munkássága nagy hatással volt rám. Leghíresebb előadása „Az utolsó tanítás” (The Last Lecture) címmel jelent meg könyv és film formájában. Az előadás 76 perces, humorral tarkított, megindító, ténylegesen inspiráló és számvetésre késztető tanítás. Kihagyhatatlan… Íme:

(Magyar felirat sajnos még nem elérhető.)

...szavam annak szól akit illet...

to an honest man... mert szívből jön...

Játsszuk el...

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:
Akarsz -e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

(1912)

Pumukli

A mesékről és azok varázserejéről akartam írni, mint pl. a Tündér Lala, meg a Magyar népmesék, vagy az Óz, meg Alice Csodaországban és a Kisherceg … és közben eszembe jutottak a régi kedvenc rajzfilmjeim is… párat megtaláltam a youtube-on, köztük Pumuklit is. Imádtam, a nagy bársonyfotelünkbe fészkelve vártam mindig hogy kezdődjön már… és bár nem vagyok nagy szinkron-rajongó, itt a szinkron is csúcs… Úgyhogy le is ragadtam, és órák óta Pumuklit nézek, csillogó szemmel, széles vigyorral, hatalmasakat kacagva… Zseniális...

„...nem lehetne esetleg már hajnalizni is?”

Verslánc

Verslánc. Dallamfonal.

Néha saját szavak helyett másoké után nyúl az ember. Régen olvasott de jól ismert verseket, dalokat kapkod le a polcról… mint mikor a gyermek körberajzol egy sablont. A körvonal adott, a lényeg tisztán kivehető, mégis átszínezheti saját magára. Az életére, a képére, formaként ráhúzhatja a hangulatára. Hangulatsütiket szaggat a versek és dalok tésztájából.

Néha bennrekednek a szavak. Fuldoklunk, ahogy a ki nem mondott és le nem írt szavak béklyóként nehezednek a lábunkra és húznak a mélység felé. Ám ekkor belekapaszkodunk egy dalba, egy versbe… mely mentőövként fenntart, majd hirtelen mellénnyé alakul, majd csónakká… és szelíden visszavisz minket a partra.

Kovács Ákos:
FEJ VAGY ÍRÁS

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

ha soha nem jössz
én akkor is várlak
hogy feloldozz
hogy magadhoz ölelj

addig is
lődörgök az utcán
és csak elvétve szeretek
- a város hű börtön -
de erőmet őrzöm
hogy tőlem kapd vissza
régi szép nevedet

sem a világ mélye-sekélye
sem a sorsom harmadik esélye:

nem köt ide semmi
nem köt ide semmi
az égbe bogoztak
végérvényesen
a mégoly kevés is
elég tudna lenni
de záródom
s eltűnök
harminckét évesen

üres az ágyam
mint a koponyám
csészémben felforr a hideg tej

az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi fontosabb:
az írás
nem a fej

(2000.ápr.17)

Bonanza Banzai: A vers mindig ugyanaz marad




Ágnes: Születésnapodra





Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Latinovits Zoltán)





József Attila: Kopogtatás nélkül (Latinovits Zoltán)




Ákos: Minden éjjel (Ákos, Kaszás Attila)




és az elmaradhatatlan:

Hole

...someone please wake me...