Isten zenekara



Szabó Lőrinc:

ISTEN ZENEKARA

Szeretlek, s mást is szeretek, -

neked ez fáj,

nekem meg elszakadni. De mit

tegyek? Nem én akartam

ezt a szerelmet, ezt az idegen

kapcsolatot, amely

fáj és édes és

azt mondja, hogy nem én

és nem te, nem mi, nem az ember

fontos itt, nem az ember

parancsol, hanem valaki

más, ő - Mondd, mit tegyek,

ha ő cselekszik helyettem és

én szenvedek a bűneiért,

az ő bűneiért,

aki olyan

nagy úr, hogy már nem is ismer

felségsértést, hiszen csak az ész

beszámíthatatlan

józansága merészel

ellene szólni? Mit tegyek én,

mikor az ezernevű

Szerelem tüzes nyelvei

röpdösnek körűl és maga

a halhatatlan Isten

mondja, hogy minden tettem és

szavam csak az ő akarata:

minden anyag az ő

töredéke, lakása, élő

s kimondhatatlan sokaság:

ő ez az örök

keveredés, irtózatos

parányokból összerakott

anyag- s lélek-zenekar, amely

érthetetlen zenét

játszik neki

és ő

sohasem unja meg a

dirigálást, s tudja, hogy sohase

lázadhat ellene a kürt,

melyben az ő

lelke parancsol, sem a hegedű

melynek az ő intése ad

életet... - Óh, sohase

lázadhat fel a tehetetlen

zenekar Isten ellen, aki

az elromlott darabok helyett

mindig szállíttatja magának, és

velünk, megbűvölt mesterembereivel

szállíttatja az új

hangszereket, hogy tovább

játszhasson rajtuk, sohase

lázadhatunk fel az örök

Szerelem ellen, aki

összevissza

integet és szeszélye szerint

csendíti össze a hangokat,

és jaj,

mi csak a magunk

kis muzsikáját halljuk a teljes

zenekar időtlen

zúgásában és sohase

tudjuk meg, mit akart elmondani

istenünk az ősi csöndnek,

a fekete Csöndnek, amely

köröskörül,

csillagvilágok határán túl,

a Semmiség páholyaiban

testtelen ül

és ránk néz és -

és figyel és -

és nem felel.