“A jelen börtönében gondolj arra,
ha ajtót rajzolsz a falra,
kiléphetsz rajta…”
Magamért is, másért is. Ezt éneklem újra és újra, szüntelenül. Talán biztatásképp, hogy tartsam a lelket. Magamban, és másban is… Hogy erőt adjon. Reményt. Hogy ne az elkeseredettség, a kétségbeesettség és az elértéktelenedettség érzete uralkodjon. Hogy a fejet tudatosan, és ha erővel is, de a fény felé fordítsuk. Mert működni fog. Működik. Van terv. Ám mi csak utólag láthatjuk, utólag tudjuk és értjük meg a jelentését, az okát. Addig meg örökös vendég a kétely, szorongás nevű cimborájával együtt…
...A ceruzám régóta érintetlenül fekszik a rajzasztalon.
Túl régóta.
Pedig ideje lenne rajzolni…
Épp ideje…
Pedig ideje lenne rajzolni…
Épp ideje…
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Köszönet neked, a dal bevallom nekem most nem annyira, mint máskor, legalábbis elsőre, lehet csak a fizimiska miatt ;), de ez a pár sor nagyon-nagyon... Na meg a régi idők... Elő azzal a ceruzával. Remélem ma eljutok a levélírásig. Jó lenne látni is téged... :)
Megjegyzés küldése