Szellemlét

- Miért nem örülsz?
- Örülök. Neked mindig!

Csak majdnem minden szürke mostanában. Látom és érzem a szép dolgokat, hálát adok minden jónak minden nap, és belül örülök annak, ami megvan, ami megadatott... kívülről azonban más látszik. Mert a belső, optimista magot befonta a szürkeség. Rátelepedett a frusztráció, a nélkülözöttség, a nem-kellesz-eléggé, nincs-szükség-rád, nem-ér-semmit-a-tudásod, hiába-minden érzése. Szétfolynak a napok. A rendszertelenség felemészti a perceket, órákat, heteket. Be-bekúszik a fekete jövő. Vagy inkább jövőtlenség. A kobold őrjöng, vagy épp cinikusan belekacag az arcomba... Folyamatosan fáj a fej, az ördög azt hiszi győzhet és meginoghat a hit.

Pedig a hit makacs. A hit erős. Ahogy a remény is, és a tudat, hogy ez is van valamiért. Célja van. Be fog érni. Ahogy az ötletek is a fejben, melyek már megfogantak, formálódnak, erősödnek, hogy aztán, a megfelelő időben, szépen sorban világra jöhessenek. A szellemlétnek is vége lesz egyszer. Hamarosan.

Hiszem.

Addig pedig tűrni kell. És várni. És elviselni, hogy sok a kérdés, de nem tudom őket megfogalmazni. A mondanivaló szétesik. Apró morzsákra hullanak a szavak.  

Betűnként forognak a száj körül, még mindig kacagva zsonglőrködik velük a kobold.

Kóbor betűk.
Várnak. Keresnek... 
Kapaszkodót. Kiutat.
Hogy újra szavakká formálódjanak.
Hogy új(ra) értelmet kapjanak...