Feloldatlanul

Azon gondolkodtam vajon gyermekként mi volt a kedvencem a játszótéren?  A csúszda, a hinta, a mászóka, vagy a homokvár építés? 

A csúszda gyors, mókás, izgis... A hintában megint csak, fent-lent, huss, csak úgy hullámzik minden. A mászóka? Na, az bizony stratégiai játék is, nem mindegy melyik lábat hova tesszük, hol kapaszkodunk és hova lépünk. Minden mozdulat számít. A mászóka kemény munka. Koncentrálni kell, és figyelni a környezetre. A mókuskereket hamar meguntam. A mérleghinta csak jó partnerrel volt élvezetes. A homokvár... na, az mindig hosszú-távú projekt volt, ilyenkor nem egyszerű homokvár épült, hanem egy egész kis település, árkokkal, alagutakkal, folyókkal, dombokkal, házakkal... Ha többen csináltuk még jobb volt, de egyedül is jó ideig elfoglaltam magam az építéssel.

Mindet szerettem, a lényeg igazából maga a játék volt. A folyamat. Autotelikusnak mondják a szakemberek, ezen alapszik Csíkszentmihályi  Mihály (szééép név :) ) FLOW elmélete. Autotelikus, vagyis önmagáért való. A folyamat miatt csinálni valamit, a tevékenység öröméért, nem az eredményért. Azért írni, mert az írás maga jó érzés, nem azért hogy könyv legyen belőle. Az csak egy folyomány, eredmény, de nem cél. Rajzolni, csak a rajzolás miatt.

„Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...”

Dolgozni, a tevékenység miatt. Odaállni valami mellé és vinni. Építeni. Jobbá tenni. Tevékenykedni. A "dolgozni" szó merevvé tesz, beszűkít, kötelességszagú, pénzfókuszú. Én meg még mindig abban hiszek naivan, hogy ez nem kell, hogy így legyen. Miért ne lehetne élvezetes a munka? Miért ne szerethetné valaki, amit csinál? Vagy inkább miért ne csinálhatná, amit szeret? Persze eljön egy határ, mikor már mindegy... mikor a hivatástudatot, vagy hivatáskeresést elnyomja a száraz valóság, a szükség, mert valamiből élni kell.
Feloldásra váró ellentmondás.

Játszani szeretnék. De a mai játszóterek (és az ott játszó "gyerekek") olyan mások... 

Ideje leszállnom a csúszdáról. Már nem olyan mókás. Nagy büszkén állni a tetején, lelkesen nekikészülni a csúszásnak, aztán husssss.... Széles vigyor két másodpercig, két lobogó kar, aztán csalódott, unott arc... ennyi volt az egész? Sokkal hosszabbra számítottam... más alakúra, más színűre. Másra. Már kipróbáltam mindegyik csúszdát, hátha valamelyik AZ lesz az. Kipróbáltam, és mókás-mókás, mégsem az igazi... A hinta hullámzása sem vonz, a fent-lent gyors váltakozása hamar kifáraszt. Valami stabilra vágyom. Valami igazra és igazira...



...

Befejezetlen írás.
Megkövült gondolat.

Egyelőre marad minden így.
Feloldatlanul.