A legutolsó királylány

Érzékeny nap. Érzékeny órák, pillanatok… súlyos bárd minden bekúszó kép. Kaszabolja a józan észt.

A homlokomat dombnak használja a goblin és rátelepszik. Kipakolja piknikes kosarát, előrántja a filmvásznat, maga elé feszíti és vetíteni kezd. Elhozta a kísértetet. Ahogy elhozza újra és újra. Az összes kameraállásból levetíti ugyanazt a filmet. És közben kárörvendve vihog. Mert tudja, hogy fáj, mégsem tudom kikapcsolni. Végigvetíti. Kihangosítja. Lelassítja. Visszatekeri. Kommentálja. Végtelen lejátszás bekapcs.

És én nem teszek semmit. Csak nézem. A lúzer. Minden hiába.

A naivitásra nincs orvosság.

„Túl sok a kevésből…”

Figyelemhiány. Nincsség. Hiábavaló küzdelem. Mert hát, mivégre? Lehetne helyette semmi. Az egész helyett. Csak abbahagyni.

És az jobb lenne?

Nyugodtabb.

Vagy inkább érzelemtelen. Üres. Talán jobb lenne. Sosem érezni. De hisz, mikor meg betompul a világ azért könyörgök, hogy érezhessek végre újra. Bármit. Fájdalmat is akár, csak érezzem hogy élek.

 

Hát érezni érzem. Talán a test gyengesége hat így, ilyenkor a lélek is elgyengül és mindent százszorta kiélezettebben él meg. Talán torzít is a kép…

A goblin műve?

 

Csöndre vágyom.

Mesére.

Csak arra, amire mindenki más…

Ehelyett láncba verődve loholunk egymás után. Ki-ki után. Mindenki valaki más után. 

Ahelyett, hogy minden második megfordulna…

Nem akarok kísérteteket!

Forduljak meg?

Megtehetem.

Egy a baj.

Az 1-es számot kaptam.

A 2-esek dolga a fordulás.

Mögöttem senki nem áll.

Én vagyok a sor vége.

 

A legutolsó királylány.