Szindbád dalol

Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...

Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a  „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.

Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék. 

Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…

Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni  mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)

Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!