Két világ közt leledzem. Pislogok, pillogok egyikre, majd a másikra. Mintha szakadék lenne a kettő közt, én pedig a mélyben állva azon filóznék hogy vajon melyik falhoz feszítsem a hátam és melyikhez támasszam a lábam hogy felérjek a felszínre?
Esetleg nem is kell mindkét fal, sziklamászó-módra elég lehet csak az egyik is? Lehetséges az? Vagy csak néha kitámasztani lábbal, a másik falat is kihasználva? Hogy a legjobb? Hogy a legigazabb?
A másik az érdekvezérelt, kötött, tompító, megalkuvó világ fala. Mókuskerék.
Egység helyett kétség. Vajon hogy egyesülhetne a kettő? Hogy egyesíthetném? Hogy lehet kitörölni a külső elvárások iránti megfelelési kényszert?
Hogy lehetnék végre (itt is) az, aki valójában vagyok?
3 megjegyzés:
A válasz az, hogy sehogyan. Az érdekvezérelt, társadalom szülte elvárások, ha nem a sajátjaid, ha nem tudsz azonosulni vele, akkor az ÉN megerőszakolása is hiábavaló.
Miért is akarnál valaminek, valakiknek megfelelni, akik oly távol állnak tőled? Bizonyos normáknak persze meg kell felelni, de azoknak is csak azért, mert azonosulsz vele. De ezek apróságok (pl. nem büfizünk hangosan társaságban, mert ugyanezt másoktól is elvárjuk).
A helyed ott van, ahol szeretsz lenni, s ahol viszont szeretnek! És ne feledd! Nem menthetsz meg mindenkit, nem vállalhatsz felelősséget mindenkiért, s nem szabad, hogy bűntudatod legyen, mert neked éppen jó!:-)
nem nekik akarok megfelelni...
Kell, hogy legyen egyensúly. Valahogy. Valahol. Talán máshol. Talán máshogy. Va-la-hogy.
Még nincs meg.
De meg lesz.
Megtalálom... !
:)
Van egyensúly. Régebben olvastam és nagyon betalált:
"Az egyensúly kozmikus, biológiai és személyes szinten egyaránt érvényes ránk - testünkre, elménkre és érzelmeinkre -, emlékeztetve minket arra, hogy minden cselekedetünket képesek vagyunk túlzásba vinni és elhanyagolni is; és arra, hogy ha személyes ingánk kilendül az egyik irányba, végül elkerülhetetlenül vissza fog térni a másik oldalra."
Dan Millman
Megjegyzés küldése