Felhőtlenül (?)

Hogyan kell felhőtlenül boldognak lenni? Néha (néha?!) elgondolkodom, hogy mi miért érint meg, miért gondolok vissza bizonyos időszakokra, szavakra, mozdulatokra, miért hozom elő oly gyakran az archívumból a keserédes filmeket (is)? Miért félek még mindig a múlttól, miért kísértenek a volt kísértetei, miért nem CSAK előre nézek?

 

Aztán újra elgondolkodom. Miért kéne? Miért kéne CSAK előre nézni? Út csak egy van, irány is, ha lépkedni kell, de körbenézni mindig szabad. Sőt kell is. Hogy lássuk honnan hová jutottunk. Hogy tanuljunk. Hogy hálát adhassunk.

 

Mert még hálásabb vagyok így. Ha emlékszem az útra, ha eszembe jut mennyi erő és kitartás kellett, mennyi várakozás és küzdelem, mennyi türelem, mennyi félelmen és sérelmen kellett úrrá lenni, mennyi embert elengedni, mennyi fájdalmat ’elfájni’… falakat bontani, megbocsátani, kinyílni, befogadni… akkor minden napot hálával kezdek és fejezek be.

És napközben is… nem azért szólal meg egy keserédes emlékeket előcsaló dal a rádióban, hogy fájdalmat okozzon újra. Hanem hogy emlékeztessen, milyen hálás vagyok a MOSTért.

Nem kell a felhőtlen boldogság. Csak boldogság kell. Nem baj, ha néha fátyolfelhős az ég.

Így igazi. Így emberi.

Így élem meg,

emberi módra,

saját mesémet.