…összeszövettek…

      Nagy szavak.

      Kis szavak.

      Szavak

      és

      csendek.

Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.

Néha mégis kellenek.

Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.

Néha nem kellenek a szavak.

Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.

Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz.
Igazi.
És természetes.

Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.

Dúdolják a Dalt…

és együtt álmodják tovább…

az igazat.