Oldalak

Koboldszelidítő

2011. november 25., péntek

Csak a mersz. Az hiányzik. Bátornak lenni. Védőháló nélkül ugrani és használni a szárnyakat. Hisz megtettem már. Többször is. Nem volt B terv. Csak a szakadék. És a halálugrás.

Akkor hát?
Ha tudok repülni, mi tart vissza mégis? Mi bénít meg? Miért erősebb a kobold?
Nem tudom fontos-e a miért.
Vagy, hogy tudni kellene-e minden lépést előre?
Nem.
Egyszerűen be kell ültetni a rakoncátlan ’goblin-koboldot’ a szobácskájába. Ellátni játékokkal és rázárni az ajtót. Akkor csöndben marad egy darabig. Ha pedig újra susogni, majd csapkodni, hisztizni kezd, csak tudomásul kell venni és elviselni. Menni tovább ennek ellenére, vagy ezzel együtt. Kézen fogni és vinni.

Felállni, kitörni, menni, futni. Repülni.
Ha kézen fogom saját rakoncátlan kis koboldom, és elindulunk együtt, akkor már nem ő ural engem, akkor már kívülről figyelem. Ha eleget figyelem megismerem. Ha megismerem, ha nem harcolok ellene, csak külsőleg szemlélem és elfogadom, talán abbahagyja a bosszantást.
Talán elcsendesedik,  békén hagy...
... és repül velem.


Mivégre?

Fodor Ákos:
KÖZÉP-MAGAS-ISKOLA

Annak, ki írna,
ne tanácsot adj, hanem
írószerszámot.



 "Bármire képes vagy. Ezt se felejtsd el.
Mindenki tud valamit, amit ő tud a világon a legjobban.
Azért született meg."
 
                                                                                               (Kornis Mihály)

Avenues

2011. november 18., péntek

"From here I look around to see
what avenues belong to me
I can't tell what I've found.
 ...
Now what would you have me do
I ask you please?
  I wait to hear your voice,
the word you say.

  I wait to see your sign
would i obey?"



Feloldatlanul

2011. november 14., hétfő

Azon gondolkodtam vajon gyermekként mi volt a kedvencem a játszótéren?  A csúszda, a hinta, a mászóka, vagy a homokvár építés? 

A csúszda gyors, mókás, izgis... A hintában megint csak, fent-lent, huss, csak úgy hullámzik minden. A mászóka? Na, az bizony stratégiai játék is, nem mindegy melyik lábat hova tesszük, hol kapaszkodunk és hova lépünk. Minden mozdulat számít. A mászóka kemény munka. Koncentrálni kell, és figyelni a környezetre. A mókuskereket hamar meguntam. A mérleghinta csak jó partnerrel volt élvezetes. A homokvár... na, az mindig hosszú-távú projekt volt, ilyenkor nem egyszerű homokvár épült, hanem egy egész kis település, árkokkal, alagutakkal, folyókkal, dombokkal, házakkal... Ha többen csináltuk még jobb volt, de egyedül is jó ideig elfoglaltam magam az építéssel.

Mindet szerettem, a lényeg igazából maga a játék volt. A folyamat. Autotelikusnak mondják a szakemberek, ezen alapszik Csíkszentmihályi  Mihály (szééép név :) ) FLOW elmélete. Autotelikus, vagyis önmagáért való. A folyamat miatt csinálni valamit, a tevékenység öröméért, nem az eredményért. Azért írni, mert az írás maga jó érzés, nem azért hogy könyv legyen belőle. Az csak egy folyomány, eredmény, de nem cél. Rajzolni, csak a rajzolás miatt.
„Fogod a ceruzát és húzol egy vastag vonalat. Aztán egy vékony vonalat. A kettő együtt már valami...”

Dolgozni, a tevékenység miatt. Odaállni valami mellé és vinni. Építeni. Jobbá tenni. Tevékenykedni. A "dolgozni" szó merevvé tesz, beszűkít, kötelességszagú, pénzfókuszú. Én meg még mindig abban hiszek naivan, hogy ez nem kell, hogy így legyen. Miért ne lehetne élvezetes a munka? Miért ne szerethetné valaki, amit csinál? Vagy inkább miért ne csinálhatná, amit szeret? Persze eljön egy határ, mikor már mindegy... mikor a hivatástudatot, vagy hivatáskeresést elnyomja a száraz valóság, a szükség, mert valamiből élni kell.
Feloldásra váró ellentmondás.

Játszani szeretnék. De a mai játszóterek (és az ott játszó "gyerekek") olyan mások... 
Ideje leszállnom a csúszdáról. Már nem olyan mókás. Nagy büszkén állni a tetején, lelkesen nekikészülni a csúszásnak, aztán husssss.... Széles vigyor két másodpercig, két lobogó kar, aztán csalódott, unott arc... ennyi volt az egész? Sokkal hosszabbra számítottam... más alakúra, más színűre. Másra. Már kipróbáltam mindegyik csúszdát, hátha valamelyik AZ lesz az. Kipróbáltam, és mókás-mókás, mégsem az igazi... A hinta hullámzása sem vonz, a fent-lent gyors váltakozása hamar kifáraszt. Valami stabilra vágyom. Valami igazra és igazira...



...

Befejezetlen írás.
Megkövült gondolat.

Egyelőre marad minden így.
Feloldatlanul.

Ember... (angyal)...

2011. november 11., péntek


"Ember...

KELJ FEL

és

JÁRJ!!!"

Mire vagy jó...???

"Csak keresed magad...
Csak kérdezed magad..."

Egyetlen hang

2011. október 6., csütörtök


1.
Szeresd az Istent, teremtődet, égnek és Földnek urát. Tudd, hogy teremtmény vagy és legyél hálás, hogy itt lehetsz, szeretni mindeneket. Szíved a tömérdek szépségbe úgyis belészakad.
Ez a szeretet parancsszava.

2.
Legyél gyenge és tűrj. Hatalmas erőd ettől növekszik. Soha ne mutasd, soha ne használd, soha ne pusztíts. Szabad vagy: emeld fel magad, emeld fel a Földet!
Ez az erő parancsszava.

3.
Nincs megismerés. Nincs tökéletesség. De a megismerés és a tökéletesség vágya mindenkinek kötelező. Nincs találás, csak keresés van. De kutatni és tanulni kell: nyújtózni a Fény felé.
Ez a bölcsesség parancsszava.

4.
Új és tiszta légy, minden nap: ne tűrd a bűnt és a mocskot. Számoltasd el magad. Ne emlékezz és ne felejts. Karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért, önmagadért és önvalódért.
Ez az erény parancsszava.

5.
Most kell élned. Most élned kell. Hited az ős-eredet gyökerén növekszik, ha hagyod. Hagyd hát. A Férfi az Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.
Ez a hit parancsszava.

6.
Egyetlen igazság van. Nincsenek nézőpontok. Ne pazarold kiszabott idődet: tudván tudd a Teremtés törvényeit, és ne harcolj ellenük. Tanulj meg örülni korlátaidnak.
Ez az igazság parancsszava.

7.
Szárnyalj szabadon: lázadj és élj. Keresd a szerelmet, serkentsd alkotásvágyadat. Ne félj semmitől. Menj el a szakadék széléig. Add magad, olvadj fel: teremts.
Ez a szerelem parancsszava.

A Hét Parancsszó egyetlen hanggá olvad össze:
Szeress!

Amíg megteheted...


"You are already naked, there is no reason not to follow your heart."

"If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle... Your time is limited... don't waste it living someone else's life... have the courage to follow your heart and intuition. They somehow already know what you truly want to become. Everything else is secondary."

(Magyar verzió itt.)

Végérvényesen...

2011. szeptember 22., csütörtök


Változni kell. Jobbá válni. Egészebbé.
Kijavítani a hibákat, 
befoltozni a lyukakat.
Felemelt fejjel járni.
Lépni. Bízni. Tenni. Hinni. 
Cselekedni.
Nem bezárkózni.
Nyitni.

Végérvényesen
kinyílni...

Két oldal

2011. szeptember 16., péntek


Hogy tud az ember nyugtalanul írni? Mikor nincs lecsendesedés, csak a felszínen való rohanás és megfelelés van? Teljesítés, megfelelés, keresés... Lehet így írni? Úgy igazán? Nehezen...


Idő kell a lecsendesedéshez. És néha azt kell mondanunk magunknak „Nem. Most nincs telefon, sem gép, sem tv, sem más. Most csak csendben leszek. Leülök és elgondolkodom azon mit is szeretnék tenni azért, hogy jobb legyen.” Mert a választás az enyém. Mit teszek, vagy mit nem teszek. Mire hogy reagálok, mihez hogy állok hozzá, melyik oldalról nézem a világot...

Gondolkodom. Írok.
Vagy beszélgetünk.
Beszélgetni jó. De írnom is kell. Mert az az enyém. Az én közegem. Az írás én vagyok.
„...olvass most belőlem...”

Lassan véget ér egy feszült és feszített korszak. Vagy inkább kettő. És új korszak indul. Remélem. 
Mert lehet félni, és aggódni. Jöhetnek rémképek. És lehet remélni is. Hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hogy ezután csak jobb lesz. Hogy megtalálom a helyem a teljesítés világában is... Mert lehetséges. 
Minden lehetséges.

És én a reményt választom.

"...a lét másik szintjén..."

2011. szeptember 2., péntek

"Az élet egy folyamatos premier, amiben nincs lehetőség próbaelőadásra - mindig új és megismerhetetlen. Mindig az történik aminek történnie kell, és minden egyes pillanatban választhatunk: fel akarunk lépni a lét egy

egészen új szintjére, vagy sem.

Ezt a folyamatot a hernyó átváltozásához hasonlítanánk: amint a hernyó úgy érzi, hogy valami új akar lenni, bebábozódik, és visszavonul gubójába. A gubó csendjében megtörténik az átváltozás: megszületik a pillangó. Amint a pillangó megszületett, a hernyó már nem lehet többé hernyó. Egyszerűen már nem létezik. Pillangóvá vált, és egyenlőre fogalma sincs, hogyan kell repülni. Fél attól, hogy leesik és megpróbál mászni a levegőben, ahogyan eddig a földön tette. Régi tapasztalatai már nincsenek a hasznára, ezért meg kell tanulnia repülni. 

Abban a pillanatban, amint felismeri, hogy pillangó, azaz azonosul saját magával, ez már nem is lehet olyan nehéz. Eddigi léte fölé emelkedik, és megtanulja élvezni a repülést. Új kihívásokkal találkozik, új kockázatokkal, új lehetőségekkel és egy új élettel - egy élettel ami a lét másik szintjén található."

(Kurt Tepperwein: Illúziók nélkül - Arozika blogjáról)

Két világ közt

2011. július 14., csütörtök

Két világ közt leledzem. Pislogok, pillogok egyikre, majd a másikra. Mintha szakadék lenne a kettő közt, én pedig a mélyben állva azon filóznék hogy vajon melyik falhoz feszítsem a hátam és melyikhez támasszam a lábam hogy felérjek a felszínre?

Esetleg nem is kell mindkét fal, sziklamászó-módra elég lehet csak az egyik is? Lehetséges az? Vagy csak néha kitámasztani lábbal, a másik falat is kihasználva? Hogy a legjobb? Hogy a legigazabb?
 
Az egyik fal a sajátom. Az értékvezérelt, szabad és építő világ fala.

A másik az érdekvezérelt, kötött, tompító, megalkuvó világ fala. Mókuskerék.
 
Egység helyett kétség. Vajon hogy egyesülhetne a kettő? Hogy egyesíthetném? Hogy lehet kitörölni a külső elvárások iránti megfelelési kényszert?
 
Hogy lehetnék végre (itt is) az, aki valójában vagyok?

Alkalmi álarcosbál


„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodnunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”                 (Márai Sándor : Az ember jelleméről)

Make it happen

2011. június 29., szerda

The re-discovery of wonder...

Change

"I choose a change
to rearrange
to fit my new mind
into the new shape..."

Vezess...

2011. június 28., kedd

Angyal... Fogj kézen és vigyél magaddal. Kérlek. Fogj kézen és mutasd merre menjek. Sétálj velem. Állj mögöttem. Vezess...
Gyújts fényt...
Mutasd meg az utat...

...ahogy eddig mindig...

Felhőtlenül (?)

2011. június 7., kedd

Hogyan kell felhőtlenül boldognak lenni? Néha (néha?!) elgondolkodom, hogy mi miért érint meg, miért gondolok vissza bizonyos időszakokra, szavakra, mozdulatokra, miért hozom elő oly gyakran az archívumból a keserédes filmeket (is)? Miért félek még mindig a múlttól, miért kísértenek a volt kísértetei, miért nem CSAK előre nézek?
 
Aztán újra elgondolkodom. Miért kéne? Miért kéne CSAK előre nézni? Út csak egy van, irány is, ha lépkedni kell, de körbenézni mindig szabad. Sőt kell is. Hogy lássuk honnan hová jutottunk. Hogy tanuljunk. Hogy hálát adhassunk.
 
Mert még hálásabb vagyok így. Ha emlékszem az útra, ha eszembe jut mennyi erő és kitartás kellett, mennyi várakozás és küzdelem, mennyi türelem, mennyi félelmen és sérelmen kellett úrrá lenni, mennyi embert elengedni, mennyi fájdalmat ’elfájni’… falakat bontani, megbocsátani, kinyílni, befogadni… akkor minden napot hálával kezdek és fejezek be.

És napközben is… nem azért szólal meg egy keserédes emlékeket előcsaló dal a rádióban, hogy fájdalmat okozzon újra. Hanem hogy emlékeztessen, milyen hálás vagyok a MOSTért.

Nem kell a felhőtlen boldogság. Csak boldogság kell. Nem baj, ha néha fátyolfelhős az ég.
Így igazi. Így emberi.
Így élem meg,
emberi módra,
saját mesémet.

(HR-es) önismeret

2011. június 6., hétfő

'HR-es önismeret'. Volt egy ilyen órám. Furcsán hangzik. Számomra az önismeret alapigény, szakmától, embertől függetlenül. Mindenkinek meg kell ismernie önmagát, vagy meg kellene, ami valahol egy lehetetlen küldetés, valamilyen szintig mégis lehetséges.

Van, akinek belső igénye, belső motivációja, hogy jobban megismerje saját „működését”, hogy tudja mikor, mire, hogyan reagál, és miért épp úgy, ahogy. Van, akit a környezete késztet, netán kényszerít… esetleg csak egy trauma során fedezi fel az önismeret erejét. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert az előbbi csoporthoz tartozom, már ha tartozni kell bárhova is. Persze nincsenek éles határok, hiszen a környezet is hat ránk, sokszor sokkal jobban, mint szeretnénk…
 
Az önismeret régóta része az életemnek. Jártam személyiségfejlesztő és önismereti kurzusokra, itthon és külföldön, jártam terápiára, olvastam könyveket, kipróbáltam a pszichodrámát és a családállítást, töltöttem ki teszteket, írtam, rajzoltam, művészkedtem, tanultam, kíváncsiskodtam, figyeltem… Figyeltem. Ez a legjellemzőbb rám egy közösségben. A háttérből figyelek. Nem vonódom be igazán, nem veszek részt, inkább figyelek. Csendben.

Ennek két oka van:

1. kíváncsi vagyok és érdeklődő, szeretem megismerni mások nézőpontját. Csodálattal tölt el, hogy mennyire különbözünk, mégis milyen hasonlóak tudunk lenni. Érdekel ki hogy látja a dolgokat, miért úgy, ahogy és ez mennyiben hasonlít arra vagy különbözik attól, amit én gondolok. Nem ítélkezem. Figyelek.

2. a rengeteg önkutatás, önfejlesztés után sem tudom elhinni, hogy az embereket érdekli, vagy érdekelheti az, amit mondanék, amit mutatnék, aki vagyok. Nem beszélek, csak ha kérdeznek, akkor is csak óvatosan, mert azt gondolom udvariasságból kérdeznek csak, igazából nem érdekel senkit mit gondolok. Nem mesélek magamról, csak ha kérik, nem mutatom meg magam, csak ha kirángatnak a színpadra a függöny mögül.

A saját világomban élek, álom és valóság határán, és hol ide billenek, hol amoda. Fél lábbal itt, fél lábban ott. Sokszor kusza képekben, filozofikus „tudatfolyamban” írok, vagy gondolkodom, így működöm. Csapongok, bonyolítok, feltekerek gondolatokat, majd kibogozom őket. Szeretek írni, írni tartozom... 
 
„Figyelem magamat,
akár egy másikat
jót mond vagy igazat
és mit énekel…”
                                                            (Ákos: Idelenn Idegen)
 
Az önismereti foglalkozások, csoportok kihúznak a komfort zónámból. Előhozzák belőlem, hogy beszéljek, hogy megmutassam magam, a saját tempómban ugyan, de lassanként kinyíljak, meséljek, vagy bárhogyan is, de kifejezzem mi van idebenn. Hogy megismerjem a csoporttársaimat, hogy kialakuljon egyfajta kötődés és bizalom. Az ilyen csoportoknak az egyik legfőbb értéke és hozománya a kapcsolatrendszer kellene hogy legyen, hogy támogassuk egymást és szakmailag – és akár emberileg is - számíthassunk egymásra a későbbiekben. Sajnos ez nem mindig valósul meg, próbálkozni mégis megéri.
 
Mert ha az idő engedi, a bemelegítés után el lehet kezdeni „dolgozni” is. Úgy igazán. Tágítani a komfort zónát, úgy hogy közben tudjuk, hogy van mögöttünk egy egész csapatnyi ember, aki támogat. Mert csak így tanul az ember, így változhat meg, ha megéli, hogy másképp is lehet, nem csak a megszokott úton, nem csak úgy, ahogy eddig mindig csinálta. Lehet másképp. Lehet jobb. A változás lehetséges. A változTATás már nem. Mert megváltozTATni senkit nem lehet, ha ő maga nem akar változni, és ha nem maga miatt akar változni, csak valakinek a kedvére akarja formálni magát, hogy megfeleljen a külső elvárásoknak.
 

Önmagunk jobbá tételéért cselekedni. Tanulni. Tapasztalni. Figyelni. Mert így lehet szebb a világ. Karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért, a környezetünkért, a kapcsolatainkért. Másokat megváltoztatni nem tudunk. Hatni rájuk azonban igen. De nem a másikat kell vizsgálgatni és alakítgatni, hogy megfeleljen az igényeinknek. Figyelni kell. Alázattal. Kíváncsian. Nyitottan. És dolgozni kell. A legkeményebben. Nem a környezeten, vagy a másikon. Magunkon.

Magunkon kell kezdeni.

Off of the strip

Együtt

2011. június 3., péntek


Ha távol vagy
Belül valahogy tompábbá válik minden
Rád figyelek
Veled vagyok
s csak elhessegetem magamtól a ’gondolatbetolakodókat’

Ha közel vagy
Kívül valahogy tompábbá válik minden
Rád figyelek
Veled vagyok
s csak elhessegetem magamtól a ’gondolatbetolakodókat’

Mert ez az, ami számít.
Ez az, ami fontos.

Együtt lenni.
Együtt élni.

Együtt.

Egyensúly

Vezetés közben Márait hallgattam a minap. A Füveskönyvet. Jól esett. A legkülönbözőbb forrásokból képes erőt meríteni az ember. Mindig másra van szükség, attól függően, hogy épp melyik rész "éhezik", vagy sóvárog a törődésre. A test, az elme vagy a lélek...

Ha az élet kerekére gondolunk, vajon létezik szimmetrikus, egyensúlyban lévő kerék? Vagy az egyik terület fejlesztése mindenképp egy másik sorvadásával jár?

Léteznie kell egyensúlynak...
És lehet hogy mese... de én hiszem, hogy létezik.

Még mindig...
Mint mindig...

Minden változáson belül

Arról, hogy mikor van jogunk erőszakosan változtatni az élet helyzetein

Munkaköröd fáraszt, úgy érzed, máshol, más emberek között, másféle életfeltételek mellett igazibb erővel és megelégedéssel tudnál dolgozni. (...)

A kísértés órájában vizsgáld meg tapasztalataid, értelmed, jellemed és a világi dolgok igaz természetének ismeretében vizsgáld e vágyakat. Új emberek nem adhatnak neked semmit, ami alapjában megváltoztatná a világhoz való viszonyodat; mert csak te adhatsz magadnak valami elhatározót és lényegeset. Hasonlóképpen az új munkahelyen is munkás maradsz, és rajtad múlik, milyen erővel teremtesz magadnak az új helyzetben megfelelő munkalehetőségeket. Minden rajtad múlik. (...)

Mikor van hát jogod erőszakosan változtatni életed körülményein, keretein és helyzetein? Semmi esetre sem akkor, ha unalmad szűntét, vágyaid kielégülését, bosszúd betelését reméled az ilyen elhatározástól. Maradj, ahová az élet állított, végezd kötelességed és töltsd meg lelked az igazsággal; többet az új világban sem kaphatsz, a déli szigeteken sem.

De ha úgy tapasztalod egy napon, hogy munkád, életed környezete és feltételei nem egyeznek jellemeddel – akkor és csak akkor szánd el magad a változásra. És tudjad, hogy te minden változáson belül ugyanaz maradsz.
(Márai Sándor - Füveskönyv 28 - részlet)

Utazó

2011. május 25., szerda

Nem minden területen vagyok a helyemen. Erre nap mint nap rájövök. Nap-mint-nap-mint-nap. Pedig néha azt gondolom talán még jó is lehet, talán megszokom, vagy még akár meg is szeretem… Nagyon néha. Mert nem múlik a ’kulturális sokk’. Nagyrészt inkább csak tiltakozom. Csendben. Belül.

A minap az értékeimről töltöttem ki egy tesztet. Az eredmény szintén megerősítette a fenti hipotézist. Ami elgondolkodtató… Ha saját értékeim ellen dolgozom, vajon meddig bírom kiégés nélkül? Ha nem szívből teszem, amit teszek, csupán kötelességből, vajon mennyire válok hiteltelenné?

Ha az energiám a belső küzdelemre megy el, vajon marad –e elég másra? Mert néha nem tudom hol van a fáradtság határa. Nem is fáradtság, vagy nem csak az. Energiátlanság. Mintha szétfolyna az összes. Napközben. Este és hétvégén újratölt az elem, hogy a másnapot - még ha pittyegve is a lemerülni készülő aksitól, de kibírja.

… recharge battery...

Pedig sok minden van, ami erőt ad: a kis, másoknak szinte észrevehetetlen pillanatoktól kezdve, a természeten, a madárcsicsergésen, a baráti estéken, a közös élményeken, a reggeli mosolyon, a szép szavakon és öleléseken át a dörgedelmes koncertig…

Vajon biológia az egész, vagy a lélek tiltakozik, mert más lenne a dolgom…? Más. Nem ez. Más. Most mégis ez van. Úgy, ahogy lennie lehet… hogy aztán majd megint lehessen másképp.

„Tovább kell menned, hiszen dolgod van. Körülbelül így szól hozzád az élet, mindennap, minden pillanatban - megpihenni hív, kéjelegni, szórakozni, kielégülni a hiúságban és hatalomban. De mikor nem ez a dolgod! Vándor vagy és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.” (Márai Sándor)

Utazó.

Út

2011. május 10., kedd

"Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett."
(Csukás István)

Helyesen

2011. április 30., szombat


Az egyik legnagyobb öröm és áldás az életben, ha kimondhatjuk azt: „Szeretlek.” – és válaszul azt kapjuk „Én is szeretlek Téged.”

Ami ennél is nagyobb öröm és áldás, ha a kimondott vallomásra azt a választ (is) kapjuk, hogy „Érzem.”

Mert akkor nem csupán szeretünk…
…akkor JÓL szeretünk…

Elcsendesedés

Elcsendesedés.
De most jó értelemben.

Nyugodtan.
Békésen.
Mosolyogva.

Fellélegzem…

Tavasz van.
Élek.
És életemben először

biztonságban
érzem
magam.

Kegyelmi pillanatok

2011. április 8., péntek

"Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna. Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért, mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a tény, hogy szerethetjük. És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a Mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen -gyönyörű titkokkal terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az egó határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is."
(Biegelbauer Pál)

A tükör tükörképe


"Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

(Keresztury Dezső: Mindig velem vagy - részlet)


Szerda délután

2011. április 7., csütörtök


„Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek.” 
                                                              (Ancsel Éva)

…összeszövettek…

2011. április 5., kedd

      Nagy szavak.
      Kis szavak.
      Szavak
      és
      csendek.

Van, hogy valami egetrengetőt akarunk mondani. Valami olyat, ami nagyot szól. Ami hat. Ami kifejezi az erejét annak, ami odabenn van. A nagy szavakhoz nyúlunk, melyeket mi alig használunk ugyan, de mások már megkoptatták a fényüket, annyiszor mondták hamisan, vagy hiába. A nagy szavakkal egy a baj, hogy könnyen lufivá dagadnak és a pillanat töredéke alatt pukkadnak ki.
Néha mégis kellenek.

Néha meg nem. Mert néha elég egy telefon, hogy „itt vagyok a boltban, mit hozzak?” vagy egy „kijöttem kicsit sétálni, gondoltam felhívlak.” Néha elég egy mosoly. Egy érintés. Egy kölcsönös szemvillanás. Egy sóhaj. Két összekulcsolt kéz. A közösen átélt élmények.

Néha nem kellenek a szavak.
Vannak pillanatok, mikor a csend sokkal beszédesebb.
Vannak igazi, tiszta és őszinte pillanatok, percek, napok… Az élet nem a díszes cukormáz miatt édes. Az álom nem vattacukorpárából fonódott. Nincs lila köd. Sem rózsaszín szirup-tó. Csak az van, ami igaz. Ami van, az igaz.
Igazi.
És természetes.

Valódi életképek az álmodók álmából. Mert egy álmodó és még egy az kettő. Már ketten vannak.

Dúdolják a Dalt…
és együtt álmodják tovább…
az igazat.


...the way I am...

2011. április 1., péntek

Látomás

2011. március 19., szombat

Victor-Marie Hugo:
LÁTOMÁS


Fejem fölött éjjel fehér angyal suhant;
csodás jelenés, mely elűzte a vihart,
s csitult a távoli tenger hangos szava.
– Miért jöttél hozzám, angyal, ma éjszaka?
– kérdeztem, mire ő: – Elviszem lelkedet.
– Amikor így beszélt, megszállt a rémület,
mert az angyal leány volt és gyönyörű szép.
– Mim marad, ha viszed? – Megragadtam kezét.
Nem válaszolt. Kiterjedt köröttünk a setét.
– Szólj, hova viszed el, mutasd meg a helyet!
– Még mindig hallgatott. – Mennyekből érkezett
vándor, felelj, halál vagy élet a neved?
– Az angyal fekete testével rám hajolt,
széttárta szárnyait, aztán így válaszolt:
– Nem élet, nem halál; a szerelem vagyok.
– Akkor megláttam, hogy a nappal átragyog
sötét szemén, és az egész csillagvilág,
ezer csillag fénylik szárnya tollain át.

Gravitáció

2011. március 17., csütörtök


"Olyan nehéz leírni, hogy miről is van szó. Egyáltalán nem olyan, mint a szerelem első látásra. Inkább, mint... mint a gravitáció. Ha meglátod azt a valakit, akkor egyszerre nem a tömegvonzás ereje köt a földhöz többé. Hanem ő. És többé semmi más nem számít, csak ő. Egyszerűen mindent megtennél, bármivé lennél az ő kedvéért... Azzá válsz, amire neki a legnagyobb szüksége van: a védelmezője leszel vagy a szerelmese, a barátja vagy a testvére..."  (Stephenie Meyer)

WE are

Csillagszemű

2011. március 10., csütörtök

Zene. Kell. Mindig.
Visszahozza a mosolyt :)



ééés akár táncolhatunk is: