Oldalak

Egy dalnyi eső

2010. június 19., szombat

Sokféle Ákos koncerten voltam már, sokféleképpen megélve az estéket. Volt már könyöklős, lilafoltos, feketeruhás-Ákospólós, volt csendesen ünneplős, ülős, kicsit hangosabban-ülős, nézelődős, visszafogottan bulizós, széjjelfütyült, aktívan rugózós, nyakrángásos, végig-ugrálós, szétázós, szétizzadós, szélviharban áramszünetes, sok-sok első soros, kevesebb oldalról-őrjöngős, vidám és megtört, mulatós és meghatódós. És volt már istentelen (illetve pont, hogy istenes...) felszabadultság is, pont úgy, mint most a zártkörű paksi atompartin…

Ilyen buli viszont még nem volt. Az ember nem tudja mire számítson egy mini sörfesztiválhoz hasonló, padokkal telerakott sátor láttán, melyben a lehető legvegyesebb embernép falja a kolbászt még pár perccel kezdés előtt is. Kíváncsian vártam a transzformációt, mely bizony rekord sebességgel történt meg, ahogy a Főhős és zenekara rákezdett. A „tömegbarát”-nak vélt oldalsó rész is két pillanat alatt szűkült be, és még a középkorosztály érettebbik vége felé hajló, körömcipős, csinibe öltözött asszonkák is úgy ugráltak ütemre a néppel együtt az első pillanattól kezdve, mintha újra tizen-huszonévesek lettek volna. Ismét bebizonyosodott hogy nem szabad idő előtt ítélkezni (és talán idő után sem… az másnak a dolga.)

Aztán meg is szűnt a külvilág.

Szindbád dalolt, ahogy eddig, a közönség egy része pedig olyan emberekből állt, akiket nagyon rég láttam már, vagy akik régóta nem lehettek jelen koncerteken. Most itt voltak. Együtt voltunk. Újra. Az időutazás sokszor előkerül a koncerteken… hát most megálltunk az időben. A jelenben. Ott és akkor. „Minden úgy volt, ahogy köll.” Főleg a végén. Ahogy felcsendült a Valami véget ért, a kezek szinte egyszerre emelkedtek a magasba, az arcok az ég felé, üdvözölni az esőt és a dalt. Mintha a műsor része lett volna. Egy dalnyi eső. Mert a dal végére el is csendesült. Ennyi felszabadult, boldog arcot még nem láttam egyszerre az ég felé fordulni. És szívfacsaró ezt mondani árvizek idején, de akkor, ott, áldás volt ez a dal és ez a dalnyi eső, mert olyan szintű boldogság és áldottság érzést borított ránk, amit beoszthatunk magunknak egy időre.

Elmosta a bánatot a paksi Esőkirály.
Bár máshol is így lenne…



Kristályfüggöny

2010. június 12., szombat


- Láthatatlan vagyok.
- Én látlak.
- Nem, te egy homályos üveg mögé helyezett kifakult képet látsz.
- Nem tudhatod mit látok.
- Hát mondd el mit látsz.
- …
- Na látod. Látsz valamit. Ami megfogalmazhatatlan. Nem tudod mi az, érzed hogy valami…valami furcsa, valami szokatlan, valami sokat-rejtő. Mégsem tudod mi az. Rejtélyes. Egy darabig. Talán egy pillanatig. Aztán besuhan valami más a képbe. ValaKI más. Aki látható. Aki színes, aki ragyog és vibrál. Aki nem fél. Vagy ha fél is, úgy palástolja, hogy még feltűnőbbé válik. Így el is felejted, hogy az előbb mintha láttál volna valamit. Mintha fény csillant volna meg egy esőcseppen… vagy nem az volt? Mi is volt az? Mi is volt? És már vége is, már csak a szürkeség marad, vagy még az sem. Átlátszóvá válok. De vajon miért? Nem értem.
-  Mit tehetnék? Hogy segítsek?
- Mondd meg mit látsz. Szólj, ha látsz valamit… vagy… keverd össze a színeim. Törd szét az üveget ami elhomályosít…
- Azt csak te tudod.
- De hogy? Hogyan???
- Talán először elég csak lemosni. Talán a pókhálók miatt homályos csak. Mosd le. Aztán nézd meg jól. Talán nem is üveg. Talán kristály. Talán nem is fal, talán egy ajtó…vagy egy függöny. Kristályfüggöny. Talán nem is kell széttörni, elég csak elhúzni. Hisz nem erről szól ez az egész? Elő a színfalak mögül… a színpad és a backstage is egy épületben van…

- És ha a nézőtér üres?
- Akkor majd megtelik. Egy ismeretlen előadatlan előadásra ritkán ül be bárki is, főleg ha nem is tudják hogy létezik… Mi van, ha egy tomboló siker lehetőségén ülsz?
- Mi van ha nem?
- Igaz, mi van ha nem? Mi van ha nem? Ugyan, mi lenne? Akkor is akad majd pár kíváncsi… akkor is lesz akit érdekel, lesz aki érti, vagy legalább érzi…
- És mi van ha siker lesz?
- Mi van ha… jól el lehet bújni e mögé. Elmélkedni az idők végezetéig, a cselekvés helyett. Miért nem próbálod ki? Mit veszíthetsz?
- Magamat.
- A láthatatlan magadat?
- Láthatóvá válnék.
- És nem ezt akarod?
- Nem tudom mit akarok.
- Akkor nem segíthetek.
- Már segítettél… épp takarítom a színpadot…
- Hogy szemügyre vehesd a függönyt?
- Így igaz…


Szindbád dalol

2010. június 6., vasárnap



Egy jó kis koncertbeszámolót akartam írni. De ahogy ez lenni szokott, a gondolatok elkanyarognak és magukkal hajlítják az írót is. A képeket ruhaként magukra kapva, rakoncátlan kisgyerekként rohannak végig a gondolatok a fejben. Megint felvillan a replay gomb, újra és újra. Zakatol a gépezet… vetít. Ahogy mindig szokott. Nem lesz ebből tényszerű leírás. Ami nem is baj, hiszen az a kritikusok dolga. Ők kívülről jól megszemlélik a koncertet, mint egy ritka fajta üveggolyót, melyet az egyik kritikus páncélszekrénybe zár végül, mert hiszen értékesebb az a gyémántnál is, a másik meg kihajítja a kukák közé, mert használhatatlan szemétnek látja. Kinek van igaza? A maga módján mindegyiknek. Én azonban benne voltam. Vagyok. Én ebben élek, életem része a zene, és Ákos dalai. A koncertek ünnepek, legyen az kiöltözős-ünnepélyes ünnep, vagy rockterpeszes-gitártépős zúzda. Nincs érzelemmentes koncert, ahogy rideg, tényszerű beszámoló sem születhet ebből a tollból...

Számomra Ákos koncertjei mindig túlnyúlnak a koncertélményeken. Rengeteg jó koncert van, rengeteg jó előadó, rengeteg profi zenekar. Ákosnál nyilván az együtt megélt tizensok év is, és mindaz, ami a dalokhoz kapcsolódva történt velünk nagy szerepet játszik abban, hogy többként élem meg az ilyen estéket. Akarva-akaratlanul is előtörnek emlékek és vakuként villannak fel a múlt képei, a múlt érzéseivel átitatva. És most nem a Bonanzáról beszélek. Vagy nem csak. Mert persze az is ott volt, de nekem most főleg a kivetített képek és a  „szóval azt mondjátok játsszunk még??!” felvezetés ütöttek nagyot… nem is annyira az eljátszott Bonanza dalok.

Koncert közben – épp kicsivel a Calypso előtt - megtalált egy régi-régi jóbarát. Aki anno a legjobb ’techno-testvér’ volt, hogy stílusosak maradjunk. Akivel tizenévesen egymás kezét szorítva tartottuk a tömeget, kapaszkodtunk a kordonba és ütöttük szét a térdünket (is) az első sorban. Mekkora küzdelem volt akkor bennmaradni elől… És zászlót csináltunk, és utaztunk, és Balatonoztunk, és együtt sírtunk és nevettünk, és ő tudta hogy milyen a barátnője, mikor „kihal” koncert után és nem tud megszólalni… és kakaót próbáltunk szerezni nekem a Balatonon, koncert után, éjjel kettőkor… és írtunk és írtunk… és együtt hallgattuk a Dalokat. És most megint ott álltunk egymás mellett. Másképpen, mert külön, de mégis együtt. Mégis ott volt. Meghatódtam. Jó volt látni. Mert tudom mennyit változott az élete, mégis úgy nyújtotta kezét Ákos felé, ahogy régen, és olyan felszabadult vehemenciával tombolt, hogy még egy meglepett arcú fotós is odaugrott egy-két közelit csinálni róla… Megint összefonódott a múlt és a jelen. Ákos koncertjein ez egyáltalán nem ritka. Sőt. Szinte már kellék. 


Szétesek és összerakódom. A sok sláger közt egy-egy régen játszott dal mini-katarzisokat eredményez. Nagyon működik a rocksztáros-kakastaréjos-rockterpeszes tömegmozgatás! Őrült a buli! A feszültségnek esélye sincs bent maradni…


Hiába, tény, hogy kell a zúzda is. Jó kapni kicsit ebből és kicsit abból, és emebből és amabból… a Krúdy és Ákos 40+ alatti/utáni  mély megélésekből, ünnepekből, szeretetteljes tisztelettételből, gondolatpiszkáló előadásokból… melyek mellé az önfeledt, közös, vadállati bulik most visszatolják az egyensúlyt. Mert bizony nagyon kell a zúzda is!! (csak győzzék pótolni Sanyi dobverőit...)


Őrült és felszabadító este volt, köszönet érte Ákosnak és a zenekarnak!