Oldalak

A Kiskirályfi

2010. március 28., vasárnap


A Kiskirályfi (Tabáni István) ma a környéken járt. Megnéztem.
Annyira hitetetlenül egyszerű, a szó legjobb értelmében. Annyira emberi.
Úgy lépett fel a színpadra, mintha egy road vagy egy szervező lenne, aki előkészíti a helyet a sztárnak. Kis mikrofonaffér, egy-két általános szó a közönséghez, mintha egy a környéken lakó régi ismerőst jött volna meglátogatni, de látta hogy esemény van így beugrott köszönni. A sztárnak híre sincs. Egy civil áll a színpadon.

És aztán énekelni kezd.
És a világ egy pillanat alatt vibráló színekben úszik.
Erre mondják, hogy varázslat…

Esetlenül kedves. Kedvesen esetlen. Még tanulja. A jelenlétet legalábbis, a dalok között és a kiállások alatt, mikor „nincs dolga”, mikor nem szól a hangja. Ám amikor szól az a hang, a civil köpönyeget vált és csillagként ragyog. Ha már megszületett, hadd ragyogjon. Olcsó klisé. Mégis igaz.
Libabőrbe bújik a test. Tátott szájjal figyel kicsi, fiatal, felnőtt és öreg. A kicsik aktívan énekelnek és táncolnak, az öregek bölcs mosollyal figyelnek, a fiatal csajszik figyelemért viháncolnak.
Én oldalt ámulok. Nem tudok sztárként nézni rá. Csak egy régi-régi, régen látott és nagyon visszavárt ismerősként.
                                                     
Hazafelé elmélázom kicsit a parkban. Megint egy filmet vetít az elme. Lement a főcím.
A tehetség és a jó hang kevés. Tehetsége sok embernek van. Sőt, minden ember tehetséges valamiben, ami előbb-utóbb kibuggyan belőle, ha hagyja. Jól énekelni is sok ember tud. Ő viszont sokkal többet tesz, sokkal többet ad. Nem csak énekel. A dalokat saját magán szűri át és tükörként fordítja a nép felé. „Látjátok? Ez vagyok én. És ezek vagytok Ti is… Együtt vagyunk egyedül és mind ugyanazt akarjuk. Adni. Szeretni…” Magát nyitja meg és használja eszközként, és pont azért hat ennyire, mert őszinte, tiszta és rengeteg munka és kitartás van mögötte. És mert vállalja, hogy megsokszorozódik a sebezhetősége, mégsem tartja magán a pajzsot. A sok korábbi megpróbáltatás nem hogy elbizonytalanította, de megerősítette, és így kapta meg, így építhette meg azt a stabil alapot, amelyre most felépítheti a várát. Az Amerikai Álom Magyarországon. Hát lehetséges…

Ami furcsa, hogy ez esetben elsősorban nem a dalok hatnak. Hanem ő maga. És sokáig lehetne pszichológiai szempontból is elemezni az egész jelenséget, a sikere „titkát”, a jó időzítést, a ments meg image-t, amit ráhúztak, meg a többi hasonló fogást… most nem teszem. Ritka az, hogy amikor egy előadóról beszélek magamról is beszélek és amikor magamról beszélek, az az előadóról is szól. És valahol mindenkiről. Így működnek, ezért hatnak a dalok is, a zene, a művészet… mert mindenki magára szabja egy kicsit. Az alap megmarad, az üzenet magja érintetlen, mégis, a köpenye lehet színváltó. Kinek melyik tetszik. Kire melyik passzol inkább. Ákos szokta mondani, (amit egyébként Márai is gyönyörűen leírt), hogy a dal, a vers, vagy bármiféle alkotás nem az értelemre hat. Nem érthetjük száz százalékosan, hogy mit mond egy dalban a szerző, vagy aki előadja. De érezhetjük. És bizony érezzük… nagyon is…  főleg ha ilyen látványosan gazdag színeket használ az előadó…
„A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk - olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé…” (Márai Sándor)

Így, hát így. Érzelmek. Mese. Álmok. Valóság.
A Kiskirályfi megkapta a Birodalmat és a fele Királyságot. És bár esetlennek látszik sok szempontból, szerintem a vetített kép nem olyan szemcsés amilyennek elsőre látszik… Szerintem menni fog ez neki. Az ismertség, a „nagyvilági élet”.
Nem tudom miért rakták be sokan a melankolikus, depressziós, lelkileg instabil dobozba, aki képtelen lesz megbirkózni a nyomással. Attól, mert az ember alapvetően visszafogottabb, még lehet boldog és vidám. És attól, mert néha melankolikus, vagy merengő, még nem lesz depressziós. Ráadásul az érzékenység sem egyenlő a gyengeséggel. A művészek ilyenek… a sztárok kevésbé. És ez szokatlan.
Aki ezt gyengeségnek látja, szerintem nagyon meg fog lepődni. Mert amit eddig látott a nagyérdemű, az csak a csírája annak az erőnek, ami benne van.
Sokan féltik őt. Figyelmeztetik, hogy vigyázzon, maradjon önmaga és ne változzon meg, mert így szeretik, ahogy van. Mintha a változás mindig negatív lenne. Pedig a változás alapvetően jó! Az ember nem veszíti el a gyökereit, az alapértékeit, a lelkét mikor megváltoznak körülötte a dolgok, és ez által ő is változik ebben-abban.  A változás azt jelenti, hogy az ember fejlődik, növekszik, egyre inkább azzá lesz, amivé és akivé válnia kell. Kiteljesedik, nem elromlik.
Persze, van, aki elszáll, kezelni kell tudni a sikert és az ezzel járó hátrányokat is, kell tudni nemet mondani vagy meg kell tanulni, mert a média egyik pillanatról a másikra hiénává válhat… ez is világos. És sokszor a siker még nagyobb stressz-forrás mint a kudarc.
Néha a rajongók is erőszakosak. Sok az irigy és a rosszakaró. És ő művész, tényleg nagyon érzékeny. Azt mondják: szegény, mi lesz vele, nem fogja bírni… Pedig fogja! Megtanulta hogy maradjon talpon. A próbáknak azonban vége, kezdődik az előadás. Még csiszolódni fog, sokat, és tovább fejlődni, és lesznek még hihetetlenül kemény menetek, de pontosan fogja érezni, hogy mi az, ami neki jó, és ki az, aki őszinte vele. Minden téren. Mert sziklaszilárd alapokra építhet. Mert megtanulta mi a fontos.
Bárhogy is lesz, én biztos vagyok benne, hogy tudni fogja merre menjen és ha kételkedne is, legyőzi a félelmeit, ahogy eddig is, és boldogan él majd, akár az Óperencián innen, akár az Üveghegyen túl…
A kard pedig jó szolgálatot tehet, jó ha kéznél van mert néha bizony fel kell csatolni, hasznos a sárkányok ellen. Sokak szerint bolondság, de én még hiszek a mesékben.

És a királyfik mindig győznek!

(A felső kép Szegedi Katalin műve, http://szegedikatalin.blogspot.com )

"...szétgurultam, mint a gyöngy a fű között..."


Próbálom összesöpörni a gondolataimat  és visszaterelni őket a helyükre. Mindig kiszöknek, huncut, ravasz, komisz kis gondolatok. Rángatják az érzelmek füleit. Vagy fordítva van? Mint az egymással incselkedő testvérek… hajba kapnak, összeölelkeznek, megint hajba kapnak, egyik húzza a másikat, a másik cukkolja az egyiket. Sokáig békében megvannak egymással, aztán egyszer csak felháborog a tenger, morajlik a hullám, megmozdul a föld…
Mélyre ásott vágyak törnek elő...

Kortárs sokkolda

2010. március 27., szombat


Tegnap sokkoló élményben volt részem. Shakespeare III. Richard-jának kortárs változatára ültem be. Ez csak utólag derült ki. Mármint hogy kortárs. Alapvetően nyitott vagyok a modernre, azt gondolom, sőt általában a kortárs fricskákat is értékelem (itt-ott). De hogy egy horrormúzeummá alakított boncterem legyen a díszlet (az egyetlen), formalinba áztatott fejekkel, és testekkel, domina szerkóba bújtatott nőkkel a színpadon, LCD TV-s performance feeling-es bevetítésekkel, telefonfülkével és Kill Bill-es mobilcsörgéssel…
(Na jó, a Kill Bill-t értékeltem ;) Meg a ’He stinks!’ felkiáltást is Hastings nevére hajazva... )
Szóval a fantázia ott volt, biztos, csak én nem értékeltem az egészet kellőképpen. Csak ültem ott értetlenül, lesokkolva. Igaz, többen már az első felvonás alatt feladták és ingerülten kivonultak. Én azért megvártam a szünetet. Színházból még soha nem jöttem el a vége előtt. Most muszáj volt. Ugyanis nagyon ingerültté váltam magam is. Felkészületlenül ültem be. Ha tudom mi vár rám másik ’filteren’ keresztül nézem… Akkor sikerült volna végignéznem. De nem így történt. Kicsit szégyellem, mert bevallom a kíváncsiság bennem maradt. Vajon mit akart a rendező? Miért így? Mi volt a cél? Mi volt a láthatatlan a látható mögött? Mi volt – ha volt - érezhető az érzékelhetetlen alatt?
Ez esetben azonban nyitottak maradnak a kérdések.
A barátnőm végigülte. És kibírta. Nem őrjöngött az élvezettől, de nem is határolódott el tőle. És azt mondja hangzatos tapsvihar volt a végén. Elhiszem. A színészek tényleg jók voltak. És szakmai szemmel biztos a darab is. Nézőként azonban rá kellett jönnöm, hogy általában színházban is a tradíciókat és a tradicionálist preferálom. És azt, ha érezhetően és láthatóan is megmarad az érték. Shakespeare-nél meg még inkább.
Ha pedig másképp alakul, arra előre fel kell készülnöm…

Kalandozás

2010. március 14., vasárnap


Szóval mit tegyen a Nő, ha nem találja az Istent kereső Férfit, akit neki szánt az Ég? Megalkudjon? Keressen tovább?
Bizony manapság erősen keverednek a szerepek és az értékek. Elkeserítő látni hogy milyen irányba halad a világ, az ország, az emberek… és tennünk kell azért, hogy ez az irány megváltozzon. A körülöttünk élőkre hathatunk, felelősek lehetünk a világért, a saját világunkért, még ha csak egy karnyújtásnyi is az a felelősség.
És itt hatalmas szerepük van a forrásoknak, akik példát mutatnak, akik megfogják az ember kezét, és miközben vezetik, azt mondják: Gyere velem, nézzük meg együtt.
A források. A jó tanárok, a mesterek, a szülők, a barátok, a választott „királyok”, akik kalandra hívnak. Mint Krúdy. Mint Ákos. Akik kirántanak a vízből, mikor épp megfulladni készülsz, és azt mondják: Nézd csak! Ez csak egy pocsolya. Csak a térdedig ér… csak egy pillanatra elhitted hogy mély. Itt van minden érték körülöttünk, bennünk, csak meg kell látnunk, észre kell vennünk, fel kell ébrednünk, és fel kell ráznunk a mellettünk alvókat is. Mert csak így változhat a világ. Az ország. A mi országunk. A mi világunk. Meg a (leendő) gyermekeinké…
Ákos karja kicsit hosszabb, mint egy átlagemberé, így „picivel” több emberre hat. És ezért is nagyon fontos hogy megszületett a Krúdy lemez, vagy korábban a verses lemez, A Hét Parancsszó. És persze az Ákos 40+. Ezért is fontos a folytonos megújulás, fontosak a dalban vagy bármilyen formában megosztott érzések, gondolatok, az előadások, a beszélgetések, a nyilatkozatok… Tanítanak. Terelnek. Szemeket nyitnak fel. Fiatal és kevésbé fiatal szemeket. Elgondolkodtatnak. Viadalra hívnak. Gondolatviadal. Véleményharc. A világi és emberi értékek válogatott drágakövekként kerülnek Ákos asztalára. Kiteszi őket, hadd válogasson belőle a nép. És nem csak a család és a szűk baráti kör kap belőle, hanem mindenki, aki kér. Aki kérdez, választ is kap. Nem biztos hogy tetszik majd neki, nem biztos hogy azt a választ kapja amit várt, de akkor felteheti a következő kérdést…
 Egy olyan világban, ahol ömlik a médiából a mértéktelen ostobaság és minden műanyaggá kezd válni, emberünk, a POPSZTÁR, az Ikon, csendben oda-odatol egy gyöngyszemet az orrunk alá. Látjátok, ilyen is van. A világ több rétegű. A tetején van a máz, ami édesnek tűnik, virítóan színes és hívogató, ami azonban nem csak hogy műanyag és keserű, de mérgező is. Le kell kaparnunk ezt a mázat, mint rászáradt festékrétegeket egy antik bútorról és megláthatjuk milyen csodálatos az, ami alatta van. Mert AZ igazi. Ahogy a dalok is azok. És a hit. És a család, meg a gyerekek. Hogy ez a leglényegesebb. Hogy ezt emberünk el is mondja. Ma, mikor a szingliség a trendi és senki nem akar házasodni, mert inkább biszex lesz, vagy mert a sima társkapcsolat sokkal cool-abb és még kockázat sincs benne: Hagyjuk nyitva az ajtókat, az a biztos…
Ez van ma.
És ebben a mában emberünk mögött mindig megjelenik egy Nő. Ugyanaz a Nő. Aki kitart, mert szereti a férjét, még ha ő művész is, és elviselhetetlen és eszeveszett, és szenvedélyes, és ő Szindbád maga. Aki szeretve gyötör és gyötörve szeret. Aki rajongva szereti az életet. Aki magányosan küzd, mégis újra és újra hazatalál. Akit hazavárnak.  Akinek az Égiek mellett Kristály a forrás. És a három gyönyörű gyerek. Sőt, úton a negyedik! Akiket imád az apjuk, és akikről mindig elmondja, hogy ők a legfontosabbak neki, mert ők az élete értelme.
Ma, mikor egyre több család hullik szét vagy soha nem is volt egész, egy popsztár ki meri mondani, hogy fontos neki a család. És büszke rá. Hát nem ez lenne a normális, nem ez lenne a lényeg? Nem a luxuskocsi, meg a 8 fürdőszobás ház. Nem a bankszámla vagy a Rolex óra. A Gucci szemüveg meg a Prada cipő…
 ...hanem az egyszerű dolgok... a fehérnép, a jó bor, a hideg töltött káposzta, csak úgy fagyosan... :)
Jól elkalandoztam itt az értékek közt.
De hát így is lehet élni.
Lehet választani.

Én mindenesetre keresek tovább...



És egy másik hangulat:

Férfi és Isten


„ A Férfi Istent keresse, a Nő az Istent kereső Férfit.”

Bevallom, mikor anno először olvastam Ákos eme sorait erős tiltakozásban törtem ki odabent, mert hát ki mer Isten és férfi közé egyenlőségjelet tenni? A nők miért „alárendeltek”? Miért ne kereshetné a nő is Istent, ha neki úgy jó?
Két pillanat múlva pedig rájöttem, hogy azért váltott ki belőlem ekkora mértékű és hirtelen érzelmi reakciót – ami egy perc töredékéig negatívnak hatott, majd felismeréssé alakult – mert igaz. Mennyire igaz! Nincs egyenlőségjel. Vagy van, legyen, mindegy. Sosem voltam feminista, a hagyományos értékekben és szerepekben hiszek, mely szerint a férfi férfi, a nő pedig nő. Ezt már sokszor hallottuk Ákos szájából is, kölcsönvett frázis.
De mikor férfi a férfi és mikor nő a nő?
A férfi vezet. A táncban is így van. A férfi vezet, a nő pedig követi a férfit. Élvezi ha vezetik. Nincs szó alárendeltségről, partnerség van, mert megvannak a szerepek, kinek mi a dolga. Mindkét fél a saját oldaláról biztosítja a másikat. A férfi megteremti a házat, mely jó esetben a legerősebb földrengést is kibírja, az asszony pedig otthonná alakítja, kidíszíti, védelemkerítést épít, melynek kapujához a férfi őrzi a kulcsot. Gondoskodásbokrokat ültet, szerelemvirágokat rejt el a kertben, melyek meglepetésszerűen nyílnak csodásnál csodásabb színekben, hogy örömet okozzanak a férfinak. Szeretetteljes vidámságlabirintust nyír a bokrokba a csemetéknek. Finom és néha szokatlan ízű tanleveseket főz nekik, melyekbe a férfi hozza az összetevőket.
A férfi a váz, mely a nőt mozgatja. A nő pedig a hús, mely a fejlődést biztosítja és körülöleli a vázat.

De ha így van – és így van – akkor mi a hús váz nélkül?
Mit tegyen a Nő, ha nem találja az Istent kereső Férfit, akit neki szánt az Ég?

Zene

Egy régi iromány. Most újra előkerült... Íme:

Csendes az éjjel. Csak a fejem zúg. Mint mikor állsz a piactéren és az összes kofa egyszerre kiabál, pont a te füledbe. Közben halkan mégis szól a zene. Belül… A művészeknek jól jön ez a fajta hangulat, ilyenkor (is) alkothatnak, festhet a festő, írhat az író, vagy zenélhet a zenész…
 Furcsa ahogy működik ez az egész. Mikor kiborítanak a napi problémák, a kudarcok, vagy elszomorítanak a be nem teljesült vágyak… vagy csak egyszerűen fáradt vagy és eleged van mindenből… nem érted a világot, nem érted az embereket, talán saját magadat sem. Mikor elgondolkozol azon ki is vagy, vagy kivé is lettél az elmúlt években, és mellé rakod a képet amit elképzeltél magadnak. Mikor beléd hasít, hogy mi minden lehetnél még, mi minden lehetne, vagy kellene hogy legyen másképp… Mikor elmerengsz és ilyen gondolatokat ír le a toll, vagy amikor kérdőn nézel a kurzorra, mely az ilyen szavak mellett villog. Mikor hiányzik valaki, vagy valami…vagy mindkettő. Mikor egyszerűen szembesülsz a valósággal és rájössz, hogy nem így akartad, másról álmodtál… többről, jobbról… aztán elszégyelled magad mikor arcul üt, hogy a nagynak tűnő problémáid valójában mind milyen apróak. Mikor azt mondod magadnak „Nőlj fel végre, nem maradhatsz örökké gyerek!”…Mikor olyan távolinak tűnik minden….
 …akkor egyszer csak jön egy dallam és egy szempillantás alatt elvarázsol. Felkap és elvisz messze-messze, egy más világba, ahol minden más, minden tökéletes… Új világot teremt egy pillanat alatt. Mint egy festő, mikor az ecset a kezében saját életre kel. Kirajzolódnak a körvonalak, aztán feltöltődnek színnel…erősödnek a kontúrok… és már kész is. A kép életre kel, szól a dal, a hangok vibráló színekként túlfutnak a vásznon és kiszínezik a világot egy percre...


A változás

A változás jó. Gandhi mondta, hogy „Be the change you want to see in the world.” (Válj a változássá, melyet a világban szeretnél látni.) Sokan félnek attól, hogy ha megváltozik valami, azzal veszteség is jár. És ez részben igaz, mert valamit mindig hátrahagyunk, még ha szeretjük is, legyen az bármi: régi munka, régi ismerősök, régi holmik… vagy a régi félelmeink. Mert bár viccesen hangzik, sokszor ettől is rettegünk. Mert ha elmúlik a félelem, mi lesz helyette? Mi van a sötétség mögött? Félünk, hogy ha megszűnik, mi is megszűnünk… kicsit olyan ez, mit a ’Remény Rabjai’ című filmben, mikor az öregember, aki évtizedeket töltött a börtönben egyszer csak kiszabadul, de nem tud mit kezdeni a szabadsággal, mert már ’intézményesedett’ és a számára egyetlen élhető forma a fogság, hisz ott ő valaki, neve van, tisztelik. A kinti világban azonban már ő maga sem tudja ki volt, sem azt hogy ki lehetne, így ahogy kijut megöli magát.
Ezért ragaszkodnak sokan a félelmeikhez, és ezért olyan nehéz megszabadulnunk tőlük… mert nem tudjuk mi vár ránk utána. Kockázatos és nehéz az út, viszont ha nem vágunk bele, akkor szellemként élhetjük végig az életünket, hogy aztán az égi vetítőteremben végignézhessük, hogy mi minden lehettünk volna.
És azt hiszem, ennél rosszabb nem történhet…
Így hát ugranunk kell.

... "just jump and the net will appear."
(csak ugorj, és a háló megjelenik alattad).
  
(a képen egyébként én vagyok az egyik ernyős…  itt a bizonyíték... én megtettem… ugrottam…:) )

Eszmélés

2010. március 12., péntek

Bámészkodtam kicsit a blogok közt, és Dorcha bejegyzése elgondolkodtatott. Eszembe jutott róla néhány gondolat.
Eddig én is a saját színfalaim mögött alkottam, de rájöttem arra, hogy ha csak egymagam élek a saját világomban és a titkon berendezett színfalaim mögül kukucskálok ki, akkor mindig egyedül maradok. Elgondolkodtat, amit itt a blogos bejegyzésekben, meg általában a világban látok. Hogy ez bizony nem könnyű. Hogy sokszor rettentő nagy erő és bátorság kell ahhoz, hogy az ember nyisson, hogy kinyissa a kapukat, elhúzza a függönyt, mert néha sokkal jobban esik biztonságban a háttérben maradni.
Pedig mindannyian ugyanarra vágyunk, hogy önmagunk lehessünk álarcok nélkül és így szeressenek, ahogy vagyunk. Hogy mi is ismerjük a másikat és úgy szeressük, ahogy van. Hogy a valódi értékek legyenek a fontosak, hogy Szeretetben éljünk, figyeljünk egymásra, törődjünk egymással. A belső világa mindenkinek gazdag és hasonló vágyakkal teli. Szerintem. És mégsem tudunk így élni. Mégis falakat húzunk magunk köré, elbújunk, álruhát öltünk, eltitkoljuk a tehetségünket. Félünk megmutatni magunkat, félünk magunkat adni, félünk… Elvonulunk, bezárkózunk, mert úgy talán könnyebb. Könnyebb? Nem tudom. Mindenesetre biztonságosabb.
Csak furcsa az egész. Hogy ha mind ugyanarra, vagy legalábbis alapjaiban véve ugyanarra vágyunk miért ilyen körülményes minden?
Egyébként azt is érzem, hogy pont emiatt talán kezdünk felébredni. Lassan-lassan feleszmélünk. Egyre több az igény a valódira és egyre inkább utasítjuk el azt, ami mű, ami csinált, ami ál-értékeket hordoz. És ez mindenre vonatkozik, az étkezéstől elkezdve az életvezetésen át, a kockás hasú macsóktól és plázacicáktól, a celebeken és a médián keresztül a teljes, kivetített, csillogni látszó, mégis hamis világig. Ezért fontos például amit Ákos ad a dalain keresztül és képvisel a saját életét élve. Vagy ezért lehetett sikere a Tabáninak is. Mert igazi. A tehetség és a jó hang nem elég… Ezekről viszont külön írok majd, mert ha most belekezdek, végtelen és követhetetlen csapongás lesz belőle… :)
Tényleg nagy dolog, ha valaki látja saját vélt vagy valós korlátait, falait, főleg, ha meg is osztja másokkal, hiszen akkor már nem csak a maga falait döntheti le, de másoknak is segíthet, hogy felismerjék és igény szerint ledöntsék a magukét. Türelem és kitartás. És hit. Ennyi kell. A remény adott. Úgyhogy hajrá mindannyiunknak! :)
„…döntsd le a falat, döntsd le a falat, a versből mindig Szeretet fakad….”

És bónuszként egy rövid video…a „Köszönöm” erejéről :)
(A magyar felirat a 'View Subtitles'-nél kiválasztható!)





Ezt meg most kaptam. Mondom én hogy mind ugyanazt akarjuk  :) )

A választás paradoxona

2010. március 8., hétfő

"Így, hát így? Végre. És hol vannak a képek?”– kérdik. Vannak. Készülnek. Elő-előkerülnek. Kicsit megrekedtem. Melyik albumot szedjem elő és melyik képét mutassam először? Túl sok a választás. Túl sok. És a sokaság ijesztő. Kutatók, tudósok is megmondták, hogy a túl sok választási lehetőség nem hogy nem ad több szabadságot, de lebénítja az embert. Ha jól emlékszem maximum öt lehetőséget tudunk józan ésszel mérlegelni. Ha ennél több választás vagy variáció lehetséges, az ember ledermed és döntésképtelenné válik. Barry Schwartz pszichológusnak van erről egy jó előadása a TED-en:
(A magyar felirat a 'View Subtitles'-nél kiválasztható!)

És igaza van Barry Schwartznak. Ebben a pillanatban is ezt az elégedetlenség érzést élem meg. Ugyanis ha nem lenne más blogolási lehetőség, akkor most boldogan nézegetném és használnám az oldalam. Így azonban azon rágódom, vajon ott (bárhol) jobb lenne? Jó választás volt itt elkezdeni? Szűkösnek érzem a lehetőségeket, de ez lehet, hogy csak a kezdeti „pánik”. A ’különben-is-ki-a-fenét-érdekel-mit-írkálok’ hozománya…


Még csak döcögve születnek az új bejegyzések. Cenzúrázom is magam, de leginkább jobbat és még jobbat akarok csinálni, ez az oldal pedig egyelőre teljesen amatőr. Sokkal jobb is lehetne. Újra nézegetni kezdtem a Blogger-t meg a Wordpress-t, ott lesz valamelyiken az angol verzió, de elgondolkodtam azon, hogy újracsinálom ezt is. Mert a „nagyokon” több a funkció és könnyebben használhatóak. Elvileg. Emlékeztetnem kell magam, hogy ez a tanulóidő. Oka volt, hogy a Blogteret választottam. Lesz jobb is. Itt is lehet jobb. De odáig el kell jutni. Egyelőre újszülött állapotban van az oldal. Kísérletezni kell, bővíteni, fejleszteni, próbálgatni és újra próbálgatni, amíg az igazi nem lesz. Át kell esni a tanulási fázisokon…

Csendes (színházi) katarzis

2010. március 1., hétfő

A minap színházban voltam, a ’Mindent Anyámról’ főpróbáján, a Pestiben.
Általában egy este a csajokkal beszélgetéssel, vihorászással telik, borospoharak koccannak, fagyott kezeket melengetnek gőzölgő kávék, forró kakaók, teák…
 Ez az este azonban úgy ért véget, ahogy a koncertek szoktak. A jó koncertek. Ahol a Dal átszínezi a közönséget mint jó bor a vizet… Színháznál ilyen intenzív katarzis élményem még nem volt. Még a fütty és a „bravó” is bennszakadt. Hazafelé csöndben sétáltam a lányok mellett, a buszon ülve az ablakon át a sötétek és fények játékát bámultam. Hangfoszlányok úsztak be. Bevillanó képek. Újrajátszódtak a jelenetek a fejemben. Egy-egy szemmel lefotózott kép, egy beállítás, egy mozdulat, maga a filmszerűen felépített darab, a fókusszal játszadozó kamerát idéző, mozgó díszletek és fények, a színdarabba font színdarabok, a párhuzamok, az egybeszövődések, klasszikus és modern, örök és halandó. Képzelet és valóság játéka. Interaktív közönségpillanatok. Látvány. Érzelem. Döbbenet. Hatás. Tiszta zsenialitás.
Mégis csöndben ültem a buszon. Mert én a katarzis élményt (is) így dolgozom fel. Csöndben. Fejben (is). Kifelé bambulva, réveteg tekintettel, egy másik világ ablakából vissza-visszatekintve, figyelve, hogy azért ha fél lábbal is, de megmaradjak a „valóság” talaján...